1916 augusztusi elsõ román betörés

Református Egyházi Jegyzõkönyv

     Felzaklatott lelkünk tele van most is a menekülés borzalmas napjainak fojtó impressziójával és a bizonytalanság nyomasztó érzésével. A mi vándorlásunk megpróbáltatásos otthontalanságunk históriája nem zárult le. A háború által okozott károk helyrehozatala, még a romok eltakarítása is csupán jó szándék és égõ vágyakozás, a veszedelmes frontközelség, a minden ingó, vagy ingatlanunkból kifosztottság szomorú valósága, a lakóhelyünknek minden más helynél nehezebb megélhetési viszonyai s híveink számottevõ részének még mindig idegenben való szétszórtsága. Kihûlt hírhelyünkhöz, feldúlt megrabolt hajlékunkhoz nem engedett vissza, csak közelebb hozott. A történet megírása ezért nehéz! Eljön-e valaha az a minden fájó emléket elfedezõ nyugodtság az életünkben, amikor a historikus objektív nézõpontjából emlékezhetünk, s beszélhetünk egész életünk e legviharosabb eseményeirõl! Eljön-e? Ha igen mikor?
     Az erdélyi lakosságot ért, soha nem pótolható veszteségekért - köztudott ez - a néhány, felületesen, sõt bûnösen könnyelmû hatósági biztatások és ijesztgetések viselik jó nagymértékben a felelõsséget. Aug. 28-án, tehát az oláh betörés elsõ napján volt kiszállandó Maroshévízre az a megfenyítõ bizottság, amely a holmijait postán vagy vasúton elküldözgetõ, vészhírt terjesztõ hazaárulókat példásan megbünteti. A helybeli szólgabírói kirendeltségtõl aug. 23-án érkezett hozzám egy olyan tartalmu megkérés, hogy Romániával nincs semmi baj, és híveimet igyekezzem minden módon megnyugtatni, nehogy marháikat potom áron, lelkiismeretlen kufároknak elprédálja.
     Mint a mohamedánoknak a "hodzsa" nekünk is állandó dátum marad életünkben a menekülés napja. Augusztus 29-én reggel, amely egy szörnyû izgalmak között átvirrasztott éjszaka után, a mi életsorsunktól úgy elütõ fényességgel, derûsen virradt fel ránk, a piacon tolongó lakosságot dobszó hívta fel, hogy meneküljön mindenki ahová tud. Úgy terveztem, makacs rászántsággal, azt akartam, hogy lakóhelyemet, azt a havasi kis templomot, amelynek a képe minden utazásomban, mindendová elkisér, a paróchiámat, amelyet tíz küzdelmes esztendõ alatt annyi gonddal, verejtékkel olyan szépen rendbe hoztam, a kertet melynek minden polczát fáját magam ültettem s ápoltam, el nem hagyom. A kis famíliámat: feleségemet s kis fiamat elküldöm jó nagy távolság biztos védelmébe, magam, pedig végig a helyemen maradok.
     Szász Domokosné õ méltósága beszélt le elhatározásomról s bizonygatta a szándékom életveszedelmes komolyságát. Kora hajnalban, gyalog érkezett meg hozzám Borszékrõl, egész éjszaka úton volt, hogy a vasúti állomást elérje. Esõ verte, bokor megtépte, cipõi szétmentek, 26 kilométert gyalogolt ez a törékeny, asztmás, gyönge szervezetû, magas életkorú, de bátor lelkü úriasszony.
     A kép mely kétségbeejtõ erejével elénk tárult, izgalmas hatásával lever - a sokszor leírt, sokszor elmondott, borzalmas népvándorlás. Lovas és ökrös szekerek végeláthatatlan hosszú sora haotikus összevisszaságban megrakva mindennel, mit ijedt kapkodás komikusan összeválogatott, a legértékesebbnek, a legszükségesebbnek itélt. Csoda-e, hogy fali órát, tükröt, képet, czimbalmot sokat láttunk, de otthon maradt a disznó, szabadjára engedték a tehenet, kamrában hagyták a zsák lisztet. Aki csak gyalogszerrel futhatott, a malaczát hajtja, húzza hosszú kötélen. S sok, nagyon sok a mezítlábas gyerek. Már nem is sírnak, a kétségbeesés forró izgalmában már a könnyek forrása is kiapadt. Nekünk is mennünk kellett. Látjuk, hogy nem vaklárma már, nem ijedõs pánik, ez a rémítõ futás, a maradás erõs eltökéltségét, a "nekem már minden mindegy" letargiáját az életmegmentés minden diadalmaskodó ereje váltja fel. Nem gyáva ijedelem, de megdöbbentõ valóság hát, hogy Oláhország prédára lesõ vadállatként, éjszaka reánk csapott. Mit tehet itt egy magyar kálvinista pap. De várok még, hátha megjön nemsokára a mi védelmezõ hadseregünk, hogy visszaûzze a hir szerint már "Szék pataknál" elõretörõ ellenséges csordát. A feleségemet s kisfiamat szorongó érzések között kikísértem a vasúti állomásra. Én majd késõbb 2-3 nap múlva megyek, ha elfordíthatatlan lenne rólunk a végzet, addig még megmentek, amit lehet, biztos helyre helyezem, a keserves lemondások árán, szûkös jövedelmembõl szerzett értékeinkbõl.
     A hat disznómat, amelynek meghízlalására szükséges tengeri-készlet is már ládákban állt elrakva - belefektettem egy félévi burgonyámat - akartam legalább a katonaság gazdatiszti tisztjénél értékesíteni. Nagy vásártartás volt a piacztéren s az állomás mellett, óriási mennyiségü kínálattal, mindenki szabadulni akart most az állataitól. Öt forint egy ökör, 3 forint egy disznó - ennyit adott a cseh élelmezési fõhadnagy. Otthagytam szabadjukra az udvaron a 6 disznómat... késõbb mennyit ácsorogtunk0,25 kg. zsiradékért.
     A feleségem és kisfiam csukott deszkaszállító vagonba szálltak, megszámolva 79-en voltak rajta. Elférnek valahogyan, csak két kis hátitáska minden poggyászuk. Én az állomásfõnökhöz folyamodom, hogy három becsomagolt ládát: egyik azegyház ládája, benne anyakönyvek, klenódiumok, másik kettõben fehérnemüink és sok, nagyon sok élelmiszer (nagy bádog zsír, liszt, szalonna, czukor, 12 kg. kávé, stb.) elküldhessek. Nem jellemzem itt a fõnök hazafiatlan s lélek nélküli ejárását, érdeme szerint való... csak idézem a kérésemre sok tanú elõtt adott, hangos válaszát: "egy lelkiatya tudhatná, hogy ilyenkor nem ládáknak, hanem asszonyoknak s gyermekeknek kell a hely". Pedig mennyi volt az üres hely! Egész külön kocsi jutott azoknak, akiket a fõnök szívessége önzetlenül kiválogatott.
     Déli 12 órakor megy az utolsó menekülõ vonat, jár szájról szájra a hír, aki azzal nem utazik, itt marad, délután már az állomás épületét is a levegõbe fogják röpíteni. A vonatba fel nem adott három értékes ládát két katonával a pinczébe levitettem s egy nehéz, nagy láda alá ásott gödörbe, helyeztük el az ekklézia ládáját. Jó helyen lesz az itt vélem némi megnyugvással, ki keresne pinczében ilyen nagy értéket? A pinczéket fosztották ki legelébb, hallottuk késõbb, mikor november végén otthon jártunk. A mi elrejtett három ládánk tartalmából sem maradt semmi, csak egy Úrasztali terítõ eltépett, rothadó káposzta s krumpli közt szétmálott csipkeszéle.
     A feleségemtõl a kisfiamtól délelõtt 10 órakor úgy búcsúztam el, hogy majd Nagykörösön találkozunk, ha nekem is utánuk kellene mennem. Délután egy órakor indult el a magunk utolsónak jelzett vonata (még szept. 2-án járt vonat, az oláh katonaság csak szept. 7-én vonult be Maroshévízre), nyitott deszkaszállító kocsik. Útitársaim voltak a római katolikus plébános, az általános iskola igazgatója és egy vándorszínész csapat......
..........................
     A Maroshévízen tapasztalt pusztulás nagyobb volt képzeletünknél, nem hittük, hogy alig hét hétnyi (ennyi ideig volt oláh katonaság) idõ leforgása alatt úgy tönkretehessen mindent a háboru s, hogy a még megmenthetõnek gondolt vagyonunkból, mit szûkös jövedelmünkbõl szorgalommal, magunknak gyûjtögettünk, legsívárabb értelmében a szónak semmit meg ne találjunk többé! Ahogy szorongó kíváncsisággal a vasúti állomásról, le-s felvonuló trénszekérsor közt, a falu felé megindultunk, minden lépésre újabb s elszomorítóbb meglepetés fogadott. A hidak mindenütt felrobbantva, útszéli sánczok üvegekkel, tört edényekkel, bútordarabokkal, kifúrt pénzes szekrényekkel, mindenféle háztartási tárgyak roncsaival eldugva, hogy emiatt czipõinken felül érõ a sár. A falu nevezetességét képezõ nagy fûrészgyárnak csak helye maradt, a piacztér emeletes házai helyén kormos romok merednek, az egyszerûbb földszintes házak ablakain lófejek nyúlnak ki a folyékonnyá hígult utczára. E megdöbbentõ látványok után már semmi jót nem remélõ érdeklõdéssel fordulunk templomunkhoz. Ajtója kiszakítva, kerítése lerontva, minden ablaka kitörve, a torony zsalui leszakadóban nyikorognak a téli szélben, tornya üres. Kívülrõl ilyen siralmasan néz ki Szent Sionunk, a belsõ képe még szomorúbb. A díszes plüsstakarókat letépték, elhordták, az Úrasztala hiányzik, a szószék karfája erõs ütéstõl kitörve, a szép, új harmónium (a borszéki szórvány harmóniumával együtt) eltûnt, a padlón szétszórva a biblia néhány bemocskolt lapja a bokáig érõ szalma és szemétrakásban egy néhány széttépett énekeskönyv.
     Hodaine" ez az szó magyarul "puszta hely"-et jelent. Olyan rideg, kiátkozott terméketlen, hasznot nem hozó legelõt, amely felé nem vonzódik étvágyas ingerrel az állat, de hûtlenségét az emberi hajlandóság is kerüli. Írva található, pedig az oláh szó a maroshévízi kirabolt, díszetõl megfosztott beszennyezett kis templom prédikáló széke fölött, a sokat olvasott, hívacodó "România Mare" felírás mellett "Hodaine" lett abból valóban. Nemcsak a misztikus, babonás, korlátolt oláh képzelet elõtt, hanem a magunk nemes, egyszerûségét, tisztességet szeretõ, lélekzavaró ceremóniákat kerülõ, puritán ízlése szerint is. Milyen drága volt nekünk az a havasi, kis magyar templom, a szeretettel rápazarolt munkánk, s a benne töltött boldog órák kedves emléke milyen felbecsülhetetlen értéket kölcsönöz annak! A BBánffy Dezsõ hitbuzgósága s erõs nemzeti politikája adott a mi Sionunknak életet, s a forgatagos háború hogy elsöpörte innen a családiasan összeszokott hívek zsoltáros énekének hangját! Minden tönkrement, elveszett, ami nekünk drága, s minden meggyaláztatott, ami szent.
     Jövõre is megfejthetetlen problémánk marad, hogy közösségünk kirablásában a betöréskor visszavonuló cseh katonaság vagy az otthpnmaradt lakosság (a magyarok néhány ember kivételével mind elmenekültek, de az oláhok közül nagyon sokan otthon maradtak, közülük hatvan család, jól megrakodva, ki is szökött a kivert oláh katonasággal) közül melyik vette ki jobban a részét. Talán - s a sok ellentmondó találgatásból ez a valószínüség vonható le - a cseh katonák okozták a legtöbb kárt, s olyan falánk mohósággal raboltak, mintha ellenséges területen lettek volna. Az oláh katonaság - ez a közvélemény vidékünkön - fölszabadítani, magának megtartani jött Erdélyt, tehát nem rabolt. De akármelyik rablót érje is az embertelen elsõség átka - szomorú valóság, hogy galádul alapos munkát végeztek. A papi lakást teljesen kifosztották. A még megtalált 2-3 bútordarabot is kijavíthatatlanul megrongálták, tükröket, ablakokat betörtek, a divánokat felhasítva a lakásból kihordták, a kerítéseket ledöntötték, a parkírozott udvar díszbokrait összetiporták, a kályhákat is összetörték. A papi hivatal egész levél - és okmánytárát, minden könyvet, képet a szemétdombra kiszórtak, a pincében elrejtett egyházládát, az anyakönyveket, klenódiumokat, a mi becsomagolt értékeinket, sok élelmiszereinket, ruháinkat, ágy - és fehérnemüinket mind-mind elrabolták. Az oláh háború által az egyházat sújtott kár összege - hivatalos kimutatásba foglalva 14440 korona, a magam minden kártérítés mellett is helyrehozhatatlan vesztesége 35383 korona. A gödemesterházi és palotailvai filiák harangjait - a hatósági értesítés szerint - a mi katonaságunk szedte le. A filiákban kevés kár, de a borszéki szórványt - anyakönyve és harmóniuma veszett el - elég tekintélyes kár sújtotta...

Gernyeszeg. 1917 július 1. Pálffy Endre maroshévízi ref. lelkész

Menü

Fõoldal Hírek A maroshévízi medence Önkormányzat A város Turizmus Maroshévíz Környék Legendák, történetek Fényképek Hasznos Lazítás Játékok Webgazdáknak Vélemény & Infó © & impresszum Email

Adataim

Nem vagy bejelentkezve.

Bejelentkezés RegisztrálásSzabályzat

Naprakész Hírek

Hírdetés

Statisztikák

Oldal indult: 2005.03.15 Kedd
Ma: 2008.11.21 Péntek
Oldalletöltés: 1618674
Oldalletöltés ma: 270
Látogató jelenleg: 14
Készitette a Droidmedia